Azzal kezdi, hogy csendesen kiírt magából minden érzelmet.
Mert úgy könnyebb búcsúzni.
Már csak magára figyel.
Gondosan a nap előtt kel és utána fekszik, mintha ezzel pótolhatná amit elenged.
Jól fest, arca barna, haja fényes. Reggel buszra száll, szemközt vele egy lány csillogó szemekkel, csodás mosollyal, félelmetes, egy pillanatra elretten, hogy talán újra érez, aztán önelégülten megereszt egy mosolyt a lány fele, a lány viszonozza. Egy ideig még eljátszanak, a fiú belenyúl a táskájába, egy noteszt vesz elő, egy lapra írja a telefonszámát, kivár. A megfelelő pillanatban épp leszállás előtt kihasítja a lapot és átnyújtja a lánynak. A lány tétován, de elveszi, nem érti mire vélni. A lapon számok, megadott sorrendbe, megadott személyhez tartozva.
A fiú munka előtt, kávézni ment, a már ismert izgatottsággal időnként az zsebéhez kapott, de a telefon csak nem mordult, türelmetlen volt.
A lány hazaérve, hasában bizsergéssel a fiúra gondolt, elővette a lapot, belenézett, elrakta, elővette, elrakta. Nyughatatlan volt, szerette volna, hogy történjen valami, nem szeretett volna lépni, de zsákutca, hisz a fiú ha szeretné sem… Büszkeségére hallgatva a lapot egy könyv belsejébe temette, a könyvet visszarakta a polcra, megdörzsölte szemeit, megpróbálta elfelejteni milyen könyv volt az.
A fiú gyorsabb és tehetségesebb volt a felejtés, kegyetlen művészetében, a kávé után már vége volt az ideges várakozásnak. A lányt agyának egy eldugott sarkába száműzte, ahonnan csak estére sikerült újra előkászálódni a már megtépázott emléknek. A tudatalattija, ekkora a lány sokkal randábbá tette, jelzőket, munkát, és családot aggatott rá… Már nem volt lány, nő volt, molett, fásult. A fejében ő már rossz családból származott, borzalmas zenét hallgatott, és nem szerette a művészetet, egyszerű volt kegyetlenül egyszerű.
A lány efféle tehetség híján, a fiúból hőst csinált, estére már rejtélyes volt, férfias, merész, érdekes munkával, jó neveléssel. Egyre gyakrabban ment a polchoz, és egyre hevesebben ment el onnan, a veszteségre gondolt, félt… végül engedett a kíváncsiságnak, már késő este volt, a kíváncsisága viszont ezt a tényt is elég gyorsan elhessegette, elővette a könyvet, kirázta belőle a fecnit, tárcsázott.
A fiú végig rideg maradt, rövid jelentéktelen hallgatás után ameddig a lány az izgalmait ecsetelte kivárt, végül megkérdezte. Vonzónak találsz? A lány habozott, majd válaszolt, a válaszára rárakódott az egésznapos aggodalom, a félelem és a már elveszett büszkeség. Halkan és félve mondta, igen, vonzó vagy. Folytatta volna, de a fiú félbeszakította. Ne hívj újra! És letette a telefont.
Napok teltek el, a lány tudatalattija, egy jelentős részt kölcsönzött a rejtélyes alaknak, minden szabad percében a helyes válaszon gondolkozott és azon mit akart a fiú, hogy talán nem is úgy értette, hogy talán azt szeretné, hogy a lány újra és újra próbálkozzon, hogy ne adja fel. Most viszont a büszkesége volt erősebb.
A fiú agyában a lány bérleti szerződése, az első telefoncsörgésig tartott.
Hetek teltek el, hónapok, évszakok, évek a telefonok és a fecnik egymást követték, a dolog sosem változott, az összes lány ostoba volt, rossz családból, molett vagy éppen piszkafa.
Szerda volt azt hiszem, a lánynak aranyhaja, a szemében halálos csillogás, a jelenet ugyanaz. Mosolyogva váltak el.
Késő este egy üres üzenet érkezett, már nem volt bombabiztos a módszer, végre remegést érzett odabent, reszketett a boldogságtól, végre újra érzett, azt kívánta, hogy száz évig szeressen, már aznap találkoztak. De tudta, hogy meghalni megy oda.
A szerelembe halt bele.
