Megfogadtuk, nem beszélünk róla, közös titok volt, az egyetlen. De már nem él, így senki sem fog számon kérni.
Gyerek voltam még, kövér és falánk. Estére tej volt, többnyire csak tej de én kiegészítettem még az aznapi házikenyérből sütött cipóval és sajttal.
Sokat ettem, könnyű álomra nem is számíthattam, mamám többször is elmondta.
Ha meg valamit annyit szajkóznak, mint azt, hogy „vacsorára nem jó jóllakatni magunkat”, az akkor ha fene fenét eszik is úgy lesz.
Odakint hideg volt, az égbolt tele s tele csillagokkal, a hold gonoszan nézett vissza az égről, hátborzongató fénye volt.
Pont az arcomra sütött.
Gyerekként ez félelmetes volt, nem volt benne romantika, virgoncság, játék, csak torzító mindent fertelmessé tevő gonoszság, az asztalon lévő frissen behozott virágot is egészen elcsúfította.
A könnyű álom valahol messze járt tőlem, aztán sok hánykolódás árán, végül csak elaludtam.
Az álmomból mamám ébresztett, szemem könnyes volt, a homlokom pedig még égett az álomtól, mamám arra kért meséljem el mit láttam.
Borzalmas volt, egy dobozzal mentem az utcán. A házak ismerősek voltak, de nem tudtam hol vagyok, az álmot valóságossá a Hold tette, pont olyan volt mint este. A testem hosszú árnyékot vetett, a lépteim a házak falain, mint megannyi táncos játszottak keringőt. Egy sarkon befordulva zenekart láttam, csupa bohócokból, olyanokból akik gyászruhában voltak és semmi vidámat nem játszottak, nagy cipője volt mindnek és ronda piros orra. Maguk sem voltak vidámak, nem csináltak semmi bohóchoz illőt, kettős rendezett sorban mentek.
A menet egyszer megállt, hátranézett, mintha engem vártak volna, én nem akartam menni, féltem tőlük, a lábam viszont nem nekem engedelmeskedett, az álomnak mennie kellett tovább.
Lassan utolértem őket, ekkor elindultak velem, egészen megkönnyebbültem, nem bántottak, bementünk egy kapu alatt, a kaput biztosra vettem, hogy láttam már, hatalmas faragott kapu volt, színek nélkül, komoran állt ott. A kapunk túl megálltak a bohócok, az én lábaim is így tettek.
Megjelent előttem egy gödör, onnan fertelmes szörnyek ugráltak ki, tudtam, hogy a dobozom akarják, nem akartam odaadni, így megpróbáltam elszaladni, de a lábamban erőt nem, csak fájdalmat éreztem, nem mozdultak, amint a dobozt, mohón kirántották a kezemből, csak akkor néztem rá, te voltál benne mama. Fekete ruha volt rajtad és én magyarázás közben, amint éppen megmutattam, hogyan rántottam vissza, ők meg megint ki a kezemből, nagy ügyesen a játéklovammal levertem az asztali tükröt.
Az helyben ripityára tört, én sírni kezdtem, mamám megölelt és bebujt a takaró alá, kedves hangon azt mondta, hogy szörnyek a valóságban nincsenek, nincs mitől félnem, a tükörrel meg majd holnap foglalkozunk.
Én kisírt szemmel azt kérdeztem, mama, mivel jobb az, hogy a szörnyek bennem vannak?”
Mamám még azon a nyáron meghalt, a temetésén jutott újra eszembe a kapu amit láttam, ugyanaz volt, de már sokkal komorabban, a valóság fájdalmasabb volt, pedig már akkor elvesztettem őt.
A valóságból nem volt akinek felébreszteni
